Ha az élet csak egy pillanat volna, kinek ajándékoznád oda?
Van valami közös a szerelemben és a halálban: mindkettő önön törékenységünkre emlékeztet. A magunk és azok a pillanatok törékenységére is, amelyek sorozata életünket alkotja.
Olyan pillanatoké, melyeket nem becsülünk meg, majd végül ezen elveszett pillanatok emlékein merengünk.
De vannak olyan pillanatok is, melyek akkora intenzitással égnek, hogy még a halál sem tudja eloltani őket. Ezek történetekké válnak.
Rómeó és Júlia nem a múlt idők meséje. Rólunk szól, a máról – rólunk, akik a félelem és az álom, a csend és a sikoly között vergődünk. Arról a pillanatról szól, amely másképp is alakulhatott volna. Arról a szerelemről, amely jön és engedélyt sem kérve, mindent megváltoztat. Itt a lélek a főszereplő, és a döntések nyomot hagynak — egy olyan világról, amely bünteti az őszinteséget és jutalmazza a látszatot.
Egy előadás, amely arra hív minket, hogy mélyebbre nézzünk — a szavak mögé, a választás és a véletlen közötti térbe — és megkérdezzük magunktól, mennyi ebből a mi, és valójában mennyi a sors döntése? (Nicolae Cristache)